Ugrás a tartalomhoz

Dupplin Moor-i csata

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Dupplin Moor-i csata
Edward Balliol királyi pecsétje
Edward Balliol királyi pecsétje

KonfliktusMásodik skót függetlenségi háború
Időpont1332. augusztus 10.
HelyszínDupplin Moor, Skócia
EredményAngol győzelem
Szemben álló felek
Anglia Skócia
Parancsnokok
Edward BalliolJames Douglas
Robert Bruce
Szemben álló erők
2000
10 000
Veszteségek
35
több ezer
Térkép
Dupplin Moor (Skócia)
Dupplin Moor
Dupplin Moor
Pozíció Skócia térképén
é. sz. 56° 35′ 03″, ny. h. 3° 53′ 08″56.584167°N 3.885556°WKoordináták: é. sz. 56° 35′ 03″, ny. h. 3° 53′ 08″56.584167°N 3.885556°W

A Dupplin Moor-i csatát az angolok és a skótok vívták 1332. augusztus 10-én. Az angolok ebben az ütközetben alkalmazták először nagy számban a hosszúíjászokat és a gyalogosan harcoló nehézlovasokat védelmi pozícióban. Ez a taktika később több nagy ütközetet döntött el a százéves háborúban. A csata, amely a második skót függetlenségi háború első összecsapása volt, angol győzelemmel végződött. A csatában sok skót nemes, köztük James Douglas, Mar grófja, a kiskorú király egyik gyámja is meghalt.[1]

Előzmények

[szerkesztés]

Az angol-skót háborúskodást lezáró 1328-as northamptoni megállapodás értelmében I. Róbert skót király kiskorú fia, David Bruce feleségül vette III. Eduárd angol király testvérét, Joan Plantagenetet és a skótok politikai autonómiát kaptak. A következő évben Róbert meghalt, fia ekkor mindössze ötéves volt. 1331-ben II. Dávidként megkoronázták.[2][3]

A csata

[szerkesztés]

A néhai János skót király fia, Edward Balliol szintén igényt tartott a koronára, ezért Franciaországból Angliába utazott, hogy megnyerje III. Eduárd támogatását ügyének. Balliol egyik fontos segítője egy angol-skót nemes, Henry Beaumont volt, aki János halála után elvesztette birtokait Skóciában.[4] Eduárd támogatta Balliol tervét, de kikötötte, hogy csak a tenger felől támadhat, mert így Anglia megőrizhette a semlegesség látszatát.[1] Július végén a Balliol és Beaumont által gyűjtött nagyjából 1500-2000 katonából, köztük negyven német zsoldosból álló sereg 88 hajó fedélzetén kihajózott Yorkshire-ből Fife felé.[4] Partraszállásuk után Dunfermline, majd Perth felé meneteltek.[1]

A skótok két sereget indítottak ellenük, amelyek nagyjából tízezer katonát számláltak. A sereg az Earn-folyó partján táborozott le az angolokra várva.[4] A skótok annyira bíztak túlerejükben, hogy különösebb óvintézkedések nélkül töltötték az augusztus 10-ei éjszakát, így az angolok, egy helyi szimpatizánsuk, Murray of Tulbardine segítségével észrevétlenül átkeltek az Earnen. Megtámadták a skót sereg poggyász-táborát, majd erős védelmi állást építettek ki egy kicsi völgy felső részén. Ez lehetetlenné tette, hogy a nagyobb létszámú skót sereg átkarolja őket.[1]

Az angol sereg két szárnyán az íjászok álltak, a centrumban a gyalogosan harcoló nehézlovasok, tartalékban a lovas németek voltak. A skótok napkeltekor megrohanták az angolokat. Két nagy hadtestben támadtak, az elsőt Mar hercege, a másikat I. Róbert skót király illegitim fia, Robert Bruce vezette. A két vezér rossz viszonyban volt, Bruce állítólag árulással vádolta meg a grófot, amiért az angolok átkeltek az Earn-folyón.[1]

A skótok folyamatos nyílzáporban próbálták megközelíteni az angol arcvonalat. Először Bruce egysége ért oda, és nagyjából 30 méterrel hátrébb szorította az angolokat. A dárdás alakzatok (schiltron) a centrum felé tolódtak el a szélekről érkező nyíleső miatt. Mar hercegének hadteste megzavarodott, és a szárnyak helyett Bruce-ék mögé érkezett, megakadályozva, hogy az első hadtest meghátráljon. A szélekről érkező nyilak miatt a skótok egyre inkább a centrumba tömörültek, ahonnan viszont nem volt út hátrafelé, és az angol íjászok óriási pusztítást vittek végbe közöttük. A korabeli krónikások feljegyezték, hogy olyan nagy volt a tömeg, hogy sok skót harcos megfulladt a tumultusban. Az angolok egy része lóra szállt, és a gyalogosan menekülő skótok után indult.[1]

Az áldozatok pontos számát nem tudni, de a skótok több ezer halottat hagytak a csatatéren, míg az elesett angol számát 35-re teszik. A skótok közül meghalt a két vezér, Moray és Menteith grófja, az ország főkamarása, valamint Robert Keith lovag, aki a bannockburni csatában lovasaival legázolta II. Eduárd angol király íjászait.[1]

Következmények

[szerkesztés]

Szeptemberben Edward Balliolt Scone-ban megkoronázták hívei, de a trónt csak az év végéig tarthatta meg, majd kénytelen volt Angliába menekülni. 1333-ban Eduárd segítségével visszatért Skóciába, és a Halidon Hill-i csatában legyőzte a skót sereget.[2][3]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. a b c d e f g HES
  2. a b Scotland
  3. a b English Monarch
  4. a b c Castelow

Források

[szerkesztés]