Imre Oravecz

Így kerek a történet. Az Árvai család az első részben szép komótosan elszánja magát, és menni Amerika, a második részben a beilleszkedés folyamatát láthatjuk, a trilógia (?*) záró (?**) harmadában pedig a hazatérés aktusa kerül terítékre, amelynek során a „haza” szóról úgy kopik le lassan az illúzió lakkja, mint valami öreg bútorról. Steve Arvai, az Árvaiak már Amerikában született sarja ugyanis a lehető legszerencsétlenebbül választja meg az időpontot, amikor visszatér az ókontriba: a második világháború előestéjén összepakolni a betyárbútort, és az USA-ból Horthy ellentengernagy Magyarországára települni az összes létező álmoskönyv szerint marha nagy szívás. Ennek megfelelően szegény Steve megcsócsálódik a történelem acél állkapcsa által, de hogy kiköpődik-e vagy lenyelődik, azt már óvakodnék elárulni.

Bevallom, nekem Oravecz háromfelvonásos emigránsregényéből ez a taktus tetszett legkevésbé – valahogy itt nem éreztem annyira szemet gyönyörködtetőnek az írói nyelvet. Kerestem, kutattam az okát, és arra jutottam, hogy az Oravecz-próza kulcsa mindeddig az volt, hogy a regény a maga saját, tipikusan oraveczes ritmusában bongyorodott-göndörödött előre, nem sietve, meg-megállva, és a semmi kis pillanatokból gyurmázta ki az irodalmat – de micsoda irodalmat! Ebben a részben viszont Oravecznek meg kellett küzdenie a történelemmel, ami sokkal dúsabban tenyészett főszereplője körül, mint az eddigi regényekben – második világháború, kuláktalanítás, 1956, miegyéb –, és nekem nagyon úgy tűnt, hogy ebben a párharcban utóbbinak többször sikerült kibillentenie a szerzőt a saját tempójából. Aminek következtében azt éreztem, amit az előző két regény esetében soha: hogy Oravecz néha elveszíti az egyensúlyérzékét. Amíg itt egy lánykérést vagy egy német megszállást félszavakban elintéz, addig egy motorvásárlás, egy szexuális aktus leírása, vagy épp egy hiteltelen álomjelenet mintha túlterjeszkedne az optimális hosszon. Nyilván lehet, hogy csak én éreztem rosszul. Fogjuk a fáradtságra. Valamelyikünkére. Összességében azért le szeretném szögezni – ez a trilógia úgy mindenestül a legújabb kori magyar irodalom egyik gyöngyszeme, témáját tekintve elképesztően fontos, hogy megszületett, a nyelvi megvalósítás tekintetében pedig csaknem tökéletes. És az előbbi „csaknem”-et csak az utolsó kötet miatt voltam muszáj belerakni.

* (**) A kérdőjeleket óvatosságból raktam ide – ki tudja, nem kap-e kedvet a két Oravecz közül az író ahhoz, hogy egy negyedik részt is összeüssön.… (more)